Azokért a leírhatatlan pillanatokért
Tucatnyi felejthetetlen élmény, ezernyi őszinte mosoly, nagy baráti ölelések, megszámlálhatatlan emlékkép, éjjelekbe nyúló beszélgetések, az ébredés dallamai, hitfejlődés, kikapcsolódás, feltöltődés, útkeresés, közösség – a pillanat, amikor próbálod szavakba önteni és épp ésszel felfogni mindazt a csodát, aminek a részese voltál, ám képtelen vagy az érzéseidet kifejezésre juttatni. Amikor szeretnéd a fesztivál utolsó mozzanatának történéseit papírra vetni, továbbítani az istentisztelet üzenetét a virtuális résztvevőknek is, de állandóan csak egy gondolat visszhangzik a fejedben: a látható elég, hogy meglássam a láthatatlant.
Talán elvárásokkal, kérdésekkel telve érkeztél pár nappal ezelőtt. Arra vágytál, hogy kézzel fogható bizonyítékkal és konkrét, hihető válasszal oszlassák szét kétségeidet. Hogy végre valaki megmondja a nagy igazságot, és ezüst tálcán kínálják az instant megoldást a problémáidra. Aztán egyszer csak feleszméltél, hogy ez nem ennyire egyszerű. Sokszor nem is egyértelmű a neked szánt üzenet: nem érkezik messengeren, viberen, snapchaten vagy instán, hanem részleteiben áll össze a kép. Mert a láthatatlan ott lakozik a barátod ölelésében, az önkéntesek segítségében, a szervezők fáradhatatlan munkájában, a szakács néni kedvességében, a reggeli áhitatok csendjében, a kedvenc dalod soraiban, a koncertek örömteli pillanataiban, az előadók mondatfoszlányaiban, egy rég nem látott ismerős mosolyában, a tartalmas beszélgetések vallomásaiban, a jégkása hűsítő cseppjeiben, a megtöretett kenyérben, a hálózsákod melegében, anyukád aggódó hívásaiban és a váratlan pillanatok nehézségeiben is.
Csupán rajtad áll, hogy meg akarod-e látni Isten állandó jelenlétét a látható, megfogható, megtapasztalható világ mögött. Ha pedig sikerül, légy te magad az a közvetítő, akin keresztül láthatóvá válik a láthatatlan, hallhatóvá a hallhatatlan, hihetővé a hihetetlen és érthetővé az érthetetlen.
Kismihály Boglárka
